A japánok víz alatti kamikazéi kétszer próbálkozhattak, ha nem találtak, fel kellett magukat robbantaniuk

A kamikazékról, a repülőjüket az ellenséges célpontokba belevezető öngyilkos pilótákról valószínűleg mindenki hallott, a kamikaze szó a közbeszéd része is lett, de azt már kevesebben tudják, hogy a második világháborúban többféle öngyilkos osztagot is kiképeztek a japánok. A kamikazék mellett viszonylag sikeresek a kaitenek voltak, akik magukat torpedóba préselve próbálták nekihajtani hajóknak.

1943 végén a japán hadvezetés azt találta ki, hogy öngyilkos alakulatokat hoz létre, amelyektől azt remélték, hogy képesek lennének nagy veszteségeket okozni a szövetséges erőknek. Az egyik ilyen egység a kamikazéké volt, nekik az volt a feladatuk, hogy a japán eszményt megtestesítve, az életüket feláldozva vezessék bele robbanóanyaggal megpakolt repülőgépeiket ellenséges hadihajókba. Létrehoztak egy motorcsónakos egységet a Sinjót (Shinyo) is, amelyben szintén az önmegsemmisítéssel járó pusztítás volt a feladat, és a Fukurjut (Fukuryu), amelyben öngyilkos robbantóbúvárokat képeztek ki. A kaiteneknek, amelyek rendeltetését a neve is jelezte (Vissza a Mennyországba) pedig irányítható torpedókban kellett feláldozniuk magukat, jó esetben úgy, hogy célba is találtak. A Sinjóról és Fukurjuról viszonylag hamar kiderült, hogy számottevő eredményeket nem tudnak felmutatni, de a kamikazék mellett a kaitenek mellett is kitartott a japán hadvezetés.

A Kaitent, amely a pilóta mellett magát az eszközt is jelentheti, két fiatal tengerésztiszt, Nisina Szekio és Kuroki Hirosi alkotta meg. Úgy számoltak, hogy az amerikaiak a szigetvilágon átküzdve magukat tudnak nagyobb támadásokat végrehajtani, de az atollokon létesített támaszpontokon könnyű célpontjai lehetnek a hordozókon odajuttatott, ember vezette torpedóknak. Az ötletükre a hadvezetés eleinte csak legyintett, de miután a Fülöp-szigeteknél 1943 júniusában nagy veszteségeket szenvedtek a japánok, elkezdtek abban bízni, hogy egy új eszköz fordíthat a háború menetén.

Először az egyik legjobb japán torpedó, a Type 93 átalakításába fogtak, a körülbelül 9 tonnás eszközbe egyszemélyes pilótafülkét építettek, üzemanyag- és ballaszttartályokat, valamint másfél tonnás robbanófejet illesztettek. A Kaiten maximális sebessége 55 km/óra volt, és akár 80 méteres mélységbe is lemerülhetett, de erre a gyakorlatban nem sok szükség volt. A vizuális tájékozódást egy 70 centi magasra kitolható periszkóp szolgálta, az iránytartást egy akkumulátoros iránytű segítette. Az áramra azért is szükség volt, hogy a pilóta maga is felrobbanthassa a TNT-töltetet. Hogy miért volt erre szükség? A japán harci etika megkövetelte, hogy ha két kísérletből sem találták el a célt, akkor végezniük kellett magukkal, így az ellenség kezére sem kerülhettek. A szerepfelfogásukat az is jól mutatja, hogy feleslegesnek találták a vészkijáratot, ami még az első szérián rajta volt. Még a gondolatot is sértőnek találták, hogy bármikor is használnák. Ha egy pilóta bemászott a torpedójába, elvileg csak egyetlen okból szállhatott ki: ha valamiért elhalasztották az indítását.

Az ember által irányított torpedók gyártását 1944 februárjában kezdték meg, de nagyon sok műszaki problémával szembesültek a használóik. Egy könnyen irányítható eszköz volt a cél, de a végeredmény egy elég megbízhatatlan jármű lett. Emiatt sok katona már a gyakorlatozás során életét vesztette, egy ütközés robbanóanyag nélkül is halálos volt, pedig nyilván nem így képzelték el az öngyilkos osztagot. Az egyik tervező, Kuroki is egy gyakorlat közben halt meg.

Kaitenek 17 és 28 év közötti önkéntesek lettek, gyakorlatilag bárki jelentkezhetett, akinek nem volt felesége és gyerekei, és a családjában nem ő volt az egyetlen fiúgyermek. A kétezer jelentkezőből kiválasztott körülbelül kétszáz férfi az Ozusima nevű szigeten kapta meg rövid, néhány hetes kiképzését. Először alacsony tempóval, sekély vízben tanulták meg a torpedó irányítását, majd később nagyobb sebességgel és mélyebbre merülve gyakorlatoztak. Akinek a kiképzés végén sikerült a támadási harceljárást véghez vinni, azaz belerohanni teljes sebességgel egy hajóba, bevetési egységbe került.

A kaiteneket általában hordozó tengeralattjáróról indították. Ezek amennyire csak tudták, megközelítették a célpontokat, majd az utolsó néhány kilométert tették meg a vezetett torpedók.

Az első akciókat 1944 novemberében hajtották végre, az egység kitalálója, Szekio az élen járt ebben is, halott társa, Kuroki hamvait magával víve rohant bele az amerikai USS Mississinewa tankerbe. A hajó a levegőbe repült, és 63 tengerész is az életét vesztette a támadás során. A sikeres háborús propagandáért a japánok sem mentek a szomszédba, a hordozó tengeralattjáró parancsnoka feletteseinek három repülőgép-hordozó elsüllyesztését jelentette, miközben a bevetésre indult nyolc kaitenből egyedül csak Nisina ért el a találatot, a többi torpedót vagy leszedték az amerikaiak vagy a vezetőik felrobbantották magukat.

A Kaitenek hordozói nagy területen portyáztak, de nem túl sok vagy jelentős hadi sikert tudtak felmutatni az amerikaiakkal szemben. Jobbára menekültek az ellenség elől, így igazából a Mississnewa felrobbantása mellett csak az USS Underhill kísérő romboló és egy kisebb deszanthajó elsüllyesztését tudták felmutatni. Az Underhillt két Kaiten is támadta, az egyik először csak súrolta, míg a másik eltalálta. Úgy tűnt, hogy az amerikai hajó a sérülései ellenére kormányozható marad, de az első támadó visszafordult, majd felrobbantotta magát az Underhill alatt, 112 ember halálát okozva. 1944 novembere és 1945 augusztusa között 108 Kaiten-pilóta halt meg, és még körülbelül ezer olyan tengerész, akik a hordozó tengeralattjárókon dolgoztak, ezeket összevetve az ellenség veszteségeivel, nem volt sikertörténet az öngyilkos torpedózás.

Azok a pilóták, akik a világháború lezárása miatt nem vehettek részt bevetésen, nehezen élték meg, hogy nem adhatták az életüket a hazájukért, és sokáig nem is beszéltek arról, hogy hol szolgáltak. A hallgatást 1956-ban törte meg Jokota Jukata, aki egy könyvben ismertette meg a japánokat az elhallgatott múlttal és a különleges alakulat történetével. Jokota egyszerre szerencseként és szégyenként élhette meg, hogy három bevetésen is részt vett ugyan, de sosem vitt véghez támadást. Kétszer a torpedója hibásodott meg, harmadszor pedig a hordozó tengeralattjárót szórták meg bombával és a rajta lévő Kaitenek használhatatlanok lettek.

(Háború Művészete, Wikipedia, History.co.uk, US Naval Institute)