Ha az embernek valamiért eszébe jut a salemi boszorkányok története, valószínűleg máglyán elégetett boszorkányokra asszociál – pedig valójában a történelem leghíresebb boszorkányperei során egyáltalán nem így végezték ki azokat, akikről úgy gondolták, bizonyítottan az ördöggel cimborálnak. Az egy teljesen más cikk témája lehetne, hogy milyen mondvacsinált indokok alapján vádolták meg őket – egyebek között azzal, hogy fiatal lányok miattuk szenvedtek hirtelen fellépő rohamoktól, görcsöktől és sikoltozástól, illetve transzállapotba kerültek –, de érdemes azt is tisztázni, hogy milyen bíróságokon milyen kivégzéssel sújtották az elítélteket. A kivégzés módja ugyanis attól függött, hogy milyen korabeli jogi eljárások alapján tárgyalták és ítélték el a boszorkánynak hitt embereket.
Salemben és az angol gyarmatokon általában a boszorkányperek nem egyházi, hanem polgári bíróság előtt zajlottak. Ez azt jelentette, hogy a jog szerint a boszorkányságot a többi, halálbüntetést érdemlő bűncselekménnyel együtt kezelték, büntetőbíróságon tárgyalták, és akasztással sújtották. Az erre vonatkozó jogi alap az 1604-es boszorkányság elleni törvény volt, ami kimondta, hogy a boszorkányoknak a többi bűnözőhöz hasonlóan halálbüntetés jár.
Az akkori angol jog szerint a máglyán elégetés csak a hazaárulásban bűnösnek talált nőkkel szemben volt alkalmazható. A hazaárulásért elítélt férfiak esetében is más volt az eljárásrend: őket a kivégzés helyére vonszolták, felakasztották, ezután négy darabra vágták őket. Ezt a kivégzési módot angolul „hanged, drawn and quartered”-nek nevezték. Angliában a nőket nem vetették alá ennek a büntetésnek, mert az meztelenséggel járt, ezért illetlennek tartották.
A Salemben 1692-ben a bűnösnek talált 20 ember közül 19-et akasztással büntettek tehát, méghozzá egy sziklás kiemelkedésen, amit a Felügyelő sziklapárkányának (Proctor’s Ledge) neveztek. Történészek úgy vélik, hogy a sziklán nem akasztófát állítottak, hanem egy itt álló fát használtak fel – mivel abban az időben az akasztófák építéséhez szükséges faanyag elég ritka és drága volt. Egy korabeli szemtanú beszámolója szerint a holttesteket a sziklafal sekély, sziklás üregeibe dobták. Több utalás is van a történelmi szövegekben arra, hogy a családtagok néhány áldozat holttestét hazavitték, és otthon temették újra. A mai napig egyetlen elítélt maradványait sem sikerült megtalálni modern módszerekkel sem. Az egykori szikla helyén 2017 óta emlékhely áll Salemben.
A 20. vádlott, Giles Corey volt az egyetlen, akit nem akasztással büntettek: őt nem ítélték el, mert nem volt hajlandó folytatni a pert. Emiatt egy Salem melletti mezőn halálra kínozták: miközben a férfi a földön feküdt, a mellkasára fokozatosan egyre nagyobb súlyú köveket helyeztek, míg azok végül halálra nyomták.
A gondolatot, hogy Salemben boszorkányokat égettek, jórészt a popkultúrának köszönhetjük: már René Clair 1942-es romantikus vígjátéka, az I Married a Witch című film főszereplőjének őseit is máglyán égették el Salemben, de számtalan horrorfilmben is láthattuk már a történelmileg egyáltalán nem helytálló történéssorozatot.
Az európai kontinensen más volt a helyzet: itt a boszorkányperek egyházi bíróságok előtt zajlottak, emiatt merőben más volt a büntetés is. Ha valakit bűnösnek találtak, azt eretnekként kezelték, amiért máglyahalál járt. A papok és a hívők ugyanis úgy gondolták, hogy a tűz megtisztítja a lelket, és a kivégzés különösen kegyetlen módja esetleg elrettenti azokat is, akik azt tervezik, hogy az egyház ellen szövetkeznek az ördöggel – ami akkoriban szintén reális félelme volt a keresztényeknek.
Angliában is volt máglyán égetés ebben az időben, ugyanígy eretnekségért és a felségárulás egy speciális formájáért járt. De mivel a boszorkányságot valamiért a büntetőjog alá sorolták, másik ember tulajdona és személye ellen elkövetett bűncselekményként kezelték.
Skóciában a történelmi iratok szerint legalább az esetek egy részében egy harmadik eljárási rendet alkalmaztak: az Edinburghi Egyetem adatbázisában szereplő 141 ügy közül 120 esetben azt rögzítették, hogy az elítéltet először egy cölöpnél megfojtották, és csak azután égették el a holttestét. Mindössze néhány esetben jegyezték fel, hogy valakit élve égettek el. Az égetés többnyire a holttest eltüntetését szolgálta, és az eretnekségért kiszabott büntetést már egy halott emberen hajtották végre.
Magyarországon európai szokás szerint máglyán égetés járt a boszorkányságért, itthon a leghíresebb esetek Szegedhez kapcsolódnak. A szegedi nagy boszorkánypernek a kontinensen is híre ment, méghozzá azért, mert 1728-ban zajlott le, amikor a többi országban már csendesült a boszorkányüldözés. A szegedi elítélteket azzal vádolták meg, hogy ők okozták az abban az évtizedben pusztító nagy szárazságot. A boszorkányégetést az akkor még a városon kívül eső hosszú, erdős földsávon hajtották végre, amit azóta Boszorkányszigetnek neveznek.
Angliában a boszorkánysággal vádolt emberek üldözését és kivégzését végül az 1735-ös boszorkányság elleni törvény szüntette meg, a nők máglyán való elégetését pedig az 1790-es hazaárulási törvény törölte el.
(Mentalfloss, Live Science, History of Massachusetts, Helsinki Bizottság)
