Az ukrán kukoricáról visszatérő vita van a magyar agrárszektorban, akkor is, amikor rossz a kukoricatermés, és akkor is, amikor jó: meg kell-e védeni a gazdákat az ukrán kukoricától, vagy be lehet-e engedni a sokszor a magyarnál olcsóbb terméket a piacra?
Most éppen a nagyon rossz évnél járunk, 2026 az elképesztő aszály miatt tragikus lehet a hazai kukoricapiacon, még az eddigi mélypontnak számító 2022-nél is sokkal rosszabb. Az Agrárágazat cikke szerint,
ha az országos hozam 2–4 tonna/hektár között marad, akkor 1–1,3 millió tonnás termelésre lehet csak számítani.
Mi ugyan beszéltünk olyan szakemberrel, aki ennél valamivel optimistább volt, de még ő is maximum 1,5 millió tonnás termést mert remélni. 2025-ben ehhez képest 3,9 millió tonnát, 2024-ben pedig 5,3 millió tonnát takarítottak be a magyar termelők.
A mennyiségi probléma mellett minőségi gond is jelentkezik, iparági becslések szerint a kukorica 20–40 százaléka aflatoxinos lehet, ami emberi és állati fogyasztásra alkalmatlanná teszi a termést. Így is lehet azért felhasználás, Magyarországon szerencsére van olyan nagyüzemi feldolgozó, amely legálisan képes ezt termékekké alakítani, garantálva, hogy a szennyezett alapanyag és a nem megfelelő termékek ne kerüljenek az élelmiszer- és takarmányláncba, hanem csakis bioüzemanyag legyen belőle.
Fidesz is tiltott, Tisza is tilt!
A magyar gazda tehát alapvetően azt szereti, ha védett a piaca, ha nem jön az ukrán kukorica, napraforgó, búza. Mi most ezek közül csak az elsővel foglalkozunk, erről beszéltünk takarmányosokkal, feldolgozókkal.
Az új kormány – a Fideszhez hasonlóan – felkarolta a gazdák törekvéseit és egy oldalra állt velük ebben az amúgy nagyon komplex kérdésben. Természetesen a politikában senki nem szeret a gazdák érdekei ellen menni, a gazdálkodók sokan vannak, több százezer szavazóról van szó, de a hazai élelmiszergyártás és termelés megőrzése is igazolható cél. Éppen ezért menetrendszerűen meg is érkezett az új szabályozás, Magyarországon a közvetlen ukrán agrárimport tilalma 2026. május 23-án lépett életbe a 91/2026. (V. 22.) kormányrendelettel.
A tilalom tehát a kukoricára is vonatkozik, miközben a tranzit (szigorú NAV-ellenőrzéssel és legfeljebb 15 napos határidővel) továbbra is engedélyezett. Hozzátehetjük, az ukránoknak amúgy nem számítana a magyar piac, remek észak-afrikai és közel-keleti vevőik voltak, csak éppen a Fekete-tengeri kikötőkből induló kivitel most az orosz támadások miatt akadályba ütközik.
Veszélyben a feldolgozók
Csak az a baj, hogy amennyiben a megszokott 5–7 millió tonna magyar kukorica helyett a harmada-negyede terem és igazán tavalyi készletek sincsenek, hiszen a korábbi évek is aszályosak voltak, ráadásul a közelben elérhető nagy importforrás, az ukrán sem engedélyezett, akkor a magyar agrárium egyik sikerágazata, a nagy kukoricafeldolgozó üzemek vagy bezárnak, vagy valahonnan mégis beszereznek még további 1,5–2 millió tonna kukoricát.
Kik ezek a nagy vevők? Sokféle biofinomító cégről lehet szó, többféle termékkel: takarmány- és élelmiszer alapanyagok, izocukor, bioüzemanyag és biometán. Ez a három legnagyobb feldolgozó:
• A dunaföldvári Pannonia Bio Zrt. évi 1,5 millió tonnát vásárol, ebből gyárt megújuló bioüzemanyagokat, vele azonos mennyiségben különböző fehérje- és rostalapú takarmány- és élelmiszer-alapként szolgáló „száraz” terméket.
• A Szabadegyházán található Hungrana Kft. 1,2 millió tonnából gyárt izocukrot (ez egy élelmiszeriparban is használt ízesítő), bioetanolt, és ugyancsak rengeteg, különféle takarmány- és élelmiszeripari alapanyagokat.
• A Mészáros Lőrinc nevével fémjelzett, Tiszapüspökiben felépített Kall Ingredients Kft. pedig 0,5 millió tonna kukoricából készít hasonló termékeket.
Ezek a cégek nem pontosan ugyanúgy dolgozzák fel a kukoricát, van száraz technológia, nedves őrlés, fermentálás, de az közös, hogy a kukorica száz százalékát feldolgozzák bioetanolnak, alkoholnak, izocukornak, biometánnak és takarmány-alapanyagnak.
Senkinek sem könnyű
A helyzet nehéz, az egyedi gazda kiszolgáltatott, sajnos valójában nem lehet kis méretben igazán jó matekkal gazdálkodást megvalósítani, a kormány tehát érthetően óvja a farmereket, nem szeretné leverni az árakat, vagy elvenni a magyar termelők piacait. De innen jönnek a játékelméleti kérdések: mikor jár jobban a gazda, ha adott évben keresleti piacot tart fenn, szépen elfogy a terméke és viszonylag jó árat kap, de egy vagy több nagy vevője bezárni, távozni kényszerül, mert nincs miből dolgoznia vagy valamiképpen akkor, ha ő eladhatja a termékeit, de a vevő ukrán gabonához is jut? Az sem jó, ha a gazda kiszorul a saját piacáról, de az sem, ha a feldolgozók nem jutnak mennyiséghez és minőséghez.
Különösen izgalmas a kérdés a szennyezettség miatt. Ha az 1,3 millió tonnából 0,3 millió tonna lehet aflatoxinnal szennyezett, az tovább szűkíti az élelmiszeripar számára elérhető kínálatot.
Ilyenkor két út lehetséges: vagy el lehet adni az ilyen anyagot a megfelelő, ellenőrzött feldolgozására is képes biofinomítónak (ez a jobbik verzió), vagy meg lehet próbálni kijátszani a minőség-ellenőrzést, és így a szennyezett termék is utat találhat a takarmányiparba, de az természetesen nagyon nem jó.
Ráadásul ha egyes országok nem engedik be az ukrán kukoricát, mások pedig igen, az más piacokon okozhat torzulásokat. Ha például megvédtük a magyar gazdát az importversenytől, de a spanyol sertéstenyésztők megetethetik a disznókat az ukrán gabonával, akkor lehet, hogy a sertéspiacon kerül előnybe a spanyol gazda a magyarral szemben.
Közös baj
A takarmányosok szerint a kukorica keresleti oldala egységesen van bajban, amit természetesen tudnak a politikai illetékesek is, de ők kénytelenek kitartani az importtilalom politikai kommunikációja mellett.
Az állattartóknak, a feldolgozóknak úgy nehéz bennmaradni a nemzetközi versenyben, hogy itthon nemcsak az energia, de a takarmány is igen drága.
Ahogy egyik forrásunk mondta, olyan a hazai helyzet, mint az a régi sportszeletes reklám, amiben a kocsi hátának támaszkodva nyújt valaki, de a segítőkész fiatal félreérti a helyzetet és segít belökni az autót a szakadékba. Jó szándékkal is lehet nagy bajt okozni.
Igaz, a takarmányosok legalább azzal tudnak variálni, hogy az állatoknak szükséges keményítőt, fehérjét eltérő alapanyagokból is össze lehet állítani bizonyos játéktérrel, vagyis arra kell menni a beszerzésekkel, aminek az ára kedvezőbb, van átjárás és helyettesíthetőség a kukorica, a búza és a tritikálé (ez a búza és a rozs keresztezése) között.
Nyertesek és vesztesek
Az importtilalomnak persze vannak nyertesei és vesztesei is. A nyertesek rövid távon a magyar kukoricatermelők: ha az idei, nagyjából egymillió tonnányi értékesíthető terményükért tonnánként 50 euróval magasabb árat kapnak, az összesen 50 millió euró többletbevételt jelenthet. Két-három millió tonnát már nem tudnak ezen az áron eladni, mert ennyi kukoricájuk egyszerűen nincs.
A vesztes oldalon vannak a kukoricafeldolgozók, akiknek a vesztesége akár a 100 millió eurót is elérheti, egyes üzemek működése pedig veszélybe kerülhet. Az állattartók nemcsak a drágább kukoricát fizetik meg, hanem a kieső hazai takarmány-alapanyagokat is költségesebb importból kényszerülhetnek pótolni.
Ez a többletköltség aztán végiggyűrűzik az élelmiszerláncon: megdrágítja az állattenyésztést, a hús- és tejfeldolgozást, végül pedig a boltok polcain megjelenő termékeket is. A drágulás ráadásul nem áll meg a kukorica árkülönbözeténél, hiszen a kieső hazai termelés pótlása további költségekkel járhat.
Mindehhez hozzáadódik az aflatoxinos kukorica ellenőrzött feldolgozási lehetőségének esetleges elvesztése. Ha pedig a feldolgozók vagy az állattartók egy része a tartósan magas költségek miatt feladja a tevékenységét, annak végül maguk a kukoricatermelők is megfizethetik az árát: amikor ismét több kukorica terem, már kevesebb hazai vevő várhatja őket.
Mi lenne a megoldás?
A feladat tehát az, hogy 1,5–2 millió tonna pótlólagos kukorica kellene a feldolgozói piacnak, de ez reálisan most csak az ukrán lehet, a szakemberek szerint nincs igazán a közelben más reális importforrás.
Természetesen a gyártók tudják, hogy a politikusnak nagyon fáj, ha támadható, nehezen kommunikálható intézkedést kellene hozni.
A szakma abban bízik, hogy azért a szűk ösvényen lesz vállalható intézkedés, amennyire hallottuk, annak nagyon örülnének a feldolgozók, ha valamilyen a piac mellett működő szabályozás révén a felhasznált mennyiségük arányában kaphatnának valami importkvótát, mert bezárni nagyon nem szeretnének.
Felmerülhetne egy olyan kompromisszum is, amelyben az ellenőrizhető importmennyiségekhez jutó feldolgozók vállalják, hogy az így előállított takarmány-alapanyagokat elsősorban a magyar állattartóknak kínálják fel. Ez a feldolgozóüzemek működésének fenntartása mellett a hazai takarmánykínálatot is növelhetné, és mérsékelhetné az állattartók költségeit. Vagyis az importengedélyezés nem feltétlenül csak a feldolgozók problémájára jelenthetne megoldást. Csak az a kérdés, hogy a politika meg tudja-e lépni azt, hogy szembemenjen az „ukrán gabona azért olcsó, mert gyenge minőségű, vagyis valójában dömpingáras” narratíva amúgy nagyrészt teljesen alaptalan narratívájával.
