Mekkora űr marad kétórányi élet után?

A dél-koreai író legújabb, magyar nyelven ötödikként (eredetileg 2016-ban) megjelent kötete a fehér szín motívuma köré épül, és a korábbi kötetekkel ellentétben nem is igazán regény, sokkal inkább egy érzékeny, lírai prózamontázs, melynek meghatározója a töredékesség. Felbukkannak benne narratív szálak is, de A fehér könyv elsősorban mégis egy meditációszerű szöveg, melyet – bár terjedelme alapján lehetne – nem érdemes rövid idő alatt elolvasni. Sokkal jobb, ha teret és időt hagyunk magunkban ezeknek a sokszor versszerűen működő írásoknak, melyek kiválóan bizonyítják – ahogy az elbeszélő is utal rá a legelején –, milyen hatalmas erejük lehet a szavaknak: „Minden egyes szótól megremegett a szívem.”

Han Kang viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, amikor 2024-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Bár a Nemes teremtmények és a Növényevő című regényei már elérhetők voltak magyarul, nem tartozott a felkapott szerzők közé. Az előbbi, a kvangdzsui mészárlást feldolgozó regény a történelmi traumák iránti érdeklődését mutatta, utóbbi pedig az emberi élet törékenysége iránti érzékenységét. A nemzetközi elismerés után magyarországi kiadója, a Jelenkor megjelentette még Görög leckék című könyvét, melyben két magányos ember próbált valamiképpen csatlakozni a számukra túl hangos, idegen világhoz és egymáshoz is. Az ebben tapasztalható erős líraiság aztán a Nem válunk szét lapjain is megjelent, ezúttal is Kiss Marcell értő fordításában. Ez utóbbi mű a személyes és a történelmi traumákat (ezúttal a csedzsui felkelést) kapcsolta össze, és nagy szerepet kapott benne a hó, a fehér szín, ahogyan a magyarul most megjelent kötetben is.

A fehér könyv eredetileg 2016-ban jelent meg, ennek azonban nincs különösebb jelentősége, mert a kötet szövegei nem egy adott kor aktualitására, hanem egy mélyen személyes témára reflektálnak. Az elbeszélő megjeleníti mindössze kétórás korában elhunyt nővére halálát, és megpróbálja megjeleníteni az űrt, amit ez a néhány percnyi lélegzet hagyott maga után a családban, a világban: „Azt mondták, hogy anyám első gyermeke a születése után, két órán belül halt meg. Lány volt, arca fehér, mint a hold formájú rizssütemény. Bár két hónappal korábban született a vártnál, jól látszott apró szeme, az orra, a szája. Sohasem fogom elfelejteni, ahogy kinyitotta a fekete szemét és felém fordult, mondta anyám.” Ez az esemény a könyv origója, és bár sokszor eltávolodik tőle, mindig vissza-visszatér a fájdalmas, a narrátor által csak közvetve ismert emlékhez. Egyrészt gyászolja soha meg nem ismert nővérét, próbálja átérezni anyja fájdalmát, és a túlélők bűntudatával is küzd, még ha ez elsőre paradoxonnak is tűnhet. Felvetődik benne a gondolat, hogy ha a nővére életben marad, akkor talán ő maga sem születik meg. Így saját élete szorosan összekapcsolódik testvére halálával – úgy érzi, hogy az ő életének lehetősége éppen a csecsemőként meghalt nővére halálából következik.

Ezen az önéletrajzi eseményen kívül visszatérő elem, helyszín még a szövegben Varsó, ahol az elbeszélő éppen ezen a könyvön dolgozik. A kelet-ázsiai kultúrától minden szempontból távoli városban járva rácsodálkozik az európai városra, és meg is találja azt a réteget, amivel saját családi traumájához kötheti. A második világháborúban porig rombolt Varsó ugyanis a romokból épült újjá, de az újonnan született város emlékeiben továbbra is magában hordozza a régit. Hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a narrátor élete magában hordozza nővére halálát: a későbbi élet egy korábbi veszteség eltüntethetetlen nyomait őrzi.

Szöveges pillanatképek fehérben

A visszatérő elemek, a város értelmezése és a nővér halála egyaránt az élet törékenységére irányítják a figyelmet, és arra is, milyen fontos lehet az életünkben a hiány, minden olyan dolog, ami ugyan nincs többé, mégis nap nap után emlékezünk rá. A fehér a koreai hagyományban a gyász színe, a nővér elgyászolásának folyamatában ezért kap ekkora szerepet (mint ahogy az író korábbi könyveiben is), ezért veszi sorra az egyes rövid fejezetekben az elbeszélő a fehér tárgyakat, jelenségeket.

Többek között az anyatej, a köd, a só, a hó, a jég, a rizs, a hold is előkerülnek, megmutatva ennek a színnek a sokféleségét, az árnyalatait, és felsorakoztatva szimbolikus jelentéseit. A fehérség ebben a könyvben kétségtelen centrum, de nem válik önismétlővé vagy monotonná, ugyanis a színhez kapcsolódó asszociációknak minden esetben más és más oldalát, jelentését mutatja meg, tárja fel Han Kang gyönyörű, érzékeny prózája. A fehér szín így nemcsak a gyász, hanem az ártatlanság, az érintetlenség, az egyszerűség, a szépség, az élet hordozója is lesz. A fehér színű dolgok közül van, amelyik egyszerű képként íródik meg, és a látványával mutat túl önmagán, mint például egy zsebkendő esetében: „Egy zsebkendő esett le a leglassabban, utolsóként ért földet. Mint egy félig behajtott szárnyú madár. Mint egy tétovázva leszállóhelyet kereső lélek.” De olyan is van, amikor egy tárgy elindít egy gondolatmenetet, kiindulóponttá válik egy benyomás, egy gondolat megfogalmazásához, mint például a kockacukor esetében: „Vannak olyan emlékeink, melyeken nem fog az idő. A fájdalom is ilyen. Nem igaz, hogy idővel minden megszépül vagy kitörlődik.”

Emelkedett, lírai, de nem giccses

Bár ezekben a szöveges pillanatképekben sok, a fentiekhez hasonló, szentenciaszerű mondat olvasható, a könyv mégsem válik olyan bölcselkedő, kontemplatív prózává, amely metaforikus képeken keresztül próbálja megfejteni az élet nagy kérdéseit. Ennek egyik oka, hogy Han Kang megfigyelései, képei messze elkerülik a közhelyeket, másrészt olyan kiváló arányérzéke van, amely képes fenntartani, megteremteni a pátoszt, anélkül, hogy giccsessé, hatásvadásszá válna. Visszafogottsága és töredékes volta is hozzájárul ahhoz, hogy ezt el tudja kerülni, és ez finom egyensúly a könyv egyik legnagyobb erőssége.

Nagyon izgalmas az is, hogy míg a rajta kívüli világot, annak fehér jelenségeit figyeli, az elbeszélő mintha befelé is haladna, egyre mélyebbre merül saját magában. A fehérség elé vetítve sokszor épp ezeket a belső képeket látjuk, melyekben meghatározó elemek még a tisztaság, a hideg és a csönd is. És persze a fehérnek kontrasztot adó feketeség sem marad ki, a könyvbe illesztett fekete-fehér, de alapvetően nagyon sötét tónusú fotók is egyfajta ellenpontozásként működnek.

A fehér könyv egyszerre gyászkönyv és elmélkedés, mely a hétköznapi dolgokban találja meg a szépséget, és azt a kiindulópontot, ahonnan bármerre el lehet indulni egy asszociatív gondolatmenettel. Olyan líra, mely prózának álcázza magát, és miközben a mulandóságról, az élet pillanatnyiságáról, a gyászról vagy a hiányról beszél, vigaszt is nyújt. Elfogult vagyok a szerzővel, de tényleg kevés olyan könyv van, mely kinyitja a szemünket a legapróbb dolgokra, megállít a hangos információözönben, és arra késztet, hogy tegyük csendes, egyszerű szavait a szívünkre.

Han Kang: A fehér könyv
Fordította: Kiss Marcell
Jelenkor, 2026, 4499 Ft