Száz évig akarok élni és mászni is – mondja a hamarosan a 95. életévét betöltő Maria Kittl, aki élete minden testi és lelki nehézsége ellenére ma is aktívan mászik nehéz sziklafalakat Ausztriában. Miből merít erőt, mik voltak a legveszedelmesebb útjai, mit ajánl az idős korba lépett magyar nőknek? Ezekről beszél interjúnkban, amit egy róla készült könyv ausztriai kiadásának apropóján készítettünk.
Valójában kétszer kezdtem hegyet mászni. Először a hatvanas években, 29 évesen. Húsz évet aktívan másztam, majd a férjemmel átnyergeltünk egy másik versenysportra, a lovaglásra. Második mászó korszakomat 80 évesen kezdtem, új felszereléssel és új mászótechnikákkal. Mindent újra kellett tanulnom.
Fiatal koromban állami alpesisí-bajnok voltam. Akkoriban sportosabb volt a síelés, magunknak kellett felkaptatnunk a lejtőkön, alig voltak sífelvonók. A férjemmel, Robert Kittllel egy versenyen találkoztunk. A fiunk születése után Robert jelentkezett a hegyi vezetői képzésre az Osztrák Fegyveres Erőknél. A mászótanfolyamon én is részt vehettem – persze mint nő, szigorúan nem hivatalosan.
Amikor a dzsippel a hegyhez mentünk, az őrnagy adott nekem egy sapkát és egy kabátot, hogy senki ne lássa, hogy egy nő is velük utazik. A mászással járó mozdulatok már a kezdetektől fogva lenyűgöztek. Az első közös mászásunk a Christaturmkante (Krisztus-torony) volt a tiroli Wilder Kaiserben. A második a Dibona-él (a világ egyik leghíresebb alpesi sziklamászó klasszikusa a Drei Zinnen nagy tornyán, Cima Grandén) a Dolomitokban. És így emelkedett fokozatosan.
A hegymászás az életelixírem. Amikor egy meredek fal előtt állok, a szívem hevesebben ver. A mozdulatok lenyűgöznek, és gyakran arra gondolok: csodálatos, hogy fel tudok mászni oda! A mászás órái a napnak azok a részei, amikor nem érzek fájdalmat. A mászás erősíti a testemet, az izmaimat és az elmémet is.
Majdnem olyan, mint rejtvényt fejteni, az egyetlen különbség a biztonság! Nagyon kell koncentrálnom, mennyi biztosítókötelet engedjek, hogy a mászótársam gyorsan tudjon előrehaladni, de megfelelően is legyen rögzítve. Egyébként, amikor mászom, mindig a legjobb társaságban vagyok, mert a vezetőm felülről feszesen tart a biztosítókötélen.
Száz évig akarok élni – és mászni is. Tudom, hogy ez kicsit merész kijelentés. Vajon sikerülni fog? Nem tudom. De megpróbálom, és mindennap teszek is valamit érte. Egész életemben rendkívüli céljaim voltak. 80 évesen minden reggel azt mondtam magamnak: 90 évig akarok élni és közben mászni is. A 90. születésnapomon elmentünk sziklát mászni a barátaimmal. Azóta megvan az új célom.
A mozgás mindig is fontos része volt az életemnek; ebből merítem az erőmet. A mászás támaszt adott a férjem halála után. Ez az éltető erőm. A mozgás mindig előre visz az életben. Vagy engedsz a sors csapásainak, vagy erősebb leszel. Mindig előre kell tekinteni, hogy a csüggedtségre jusson a legkevesebb idő. Nem mindig tudod megváltoztatni a világot, de te döntheted el, mire koncentrálsz.
Dolgoznom kell: dolgozni a testen, dolgozni az elmén. Amikor fiatal vagy, minden könnyen jön, idősebb korban már mindenért meg kell dolgozni. Ha nem edzettem és mozogtam volna mindennap, és ha egész életemben nem figyeltem volna az étkezésemre, ma már semmire sem lennék képes. A mozgás minden. És nemcsak ma, hanem egy életen át. A hátfájdalmaimmal és a 95 éves ízületeimmel reggelente alig tudok kikelni az ágyból. Ha nem tornával és erőnléti edzéssel kezdeném a napomat, egyáltalán nem tudnék elindulni. Tudom, hogy az első tíz perc fáj. De aztán jobb lesz. Azon múlik minden, hogy képes vagy-e újra és újra felállni.
A Baur-tető visszahajlása a Dolomitokban, a Tre Cime nyugati tornyán. Ez egy közel negyven méter hosszan, szinte teljesen vízszintesen kinyúló, gigantikus sziklaplafon a monumentális fal közepén. Alulról mászva, ingatag kötélen, az vad volt! Ráadásul az akkori biztosítás borzalmas volt a maiakhoz képest. Mindössze egy vállbiztosítással himbálóztunk a több száz méteres mélység felett.
Robert mindig a legnehezebb, frissen rögzített, 6-os fokozatú útvonalakat választotta a Dolomitokban. Olyan útvonalakat, amelyeket azelőtt még egyetlen nő sem teljesített, és számára is kitüntetés volt megmászni. Az, hogy túléltük azt a korszakot, valójában csoda. A Rotwandon, a Maestri útvonalon villámcsapás is ért. Az ilyesmit soha nem felejted el, kivéve persze, ha elér a demencia.
Több mint ezerszer voltam mászni, de az összes fal közül a Salzkammergut régióban, Bad Goisernben található Ewige Wand a kedvencem. Számomra idősként rengeteg előnye van. Először is olyan közel van, hogy autóval is oda tudok jutni. Másodszor, rövid a gyalogos megközelítési útja. Az én gyenge, 30 százalékos szívfunkciómmal ez fontos. Harmadszor pedig, a fal elég meredek ahhoz, hogy kötélen le lehessen ereszkedni róla. Ez a térdeim miatt lényeges.
Nem, ez csak véletlen egybeesés.
Sok pozitív visszajelzést kapok, aminek természetesen örülök. Amikor Marlies megkérdezte, hogy írhatna-e könyvet az életemről, csak arra gondoltam: hát miért ne? Szeretek történeteket mesélni. Öröm turkálni az emlékeim dobozában; új életet lehel belém. Ez a könyv is izgalmas számomra.
Amikor kinyitom és olvasok belőle, olyan érzés, mintha egy regényt olvasnék. Néha fel sem fogom, hogy rólam szól. De nem vágyom arra, hogy a személyemmel foglalkozzon a média. Persze, amikor bekerülök a tévébe vagy az újságba, megnézem. De én csak mászni akarok, nincs szükségem a felhajtásra. Ha úgy tartja kedvem, elvállalok egy-két interjút. De a legtöbbet lemondom.
Mozogjatok, ameddig csak tudtok! A mozgás minden. Ez a lényeg és a cél. És nemcsak ma, hanem egy életen át. Az egészség nem Isten ajándéka; mindennap tenned kell érte valamit.
